George Pesgoe: Egy teadélután
Öt óra van, bementem a teázóba.
Egyből megcsapott a válogatott teafüvek bódító, kellemes illata. Körbe, vörösesbarna polcokon ott álldogáltak a teásdobozok tucatjai, ki tudja, mióta. Jobbra sötétbarna lépcső vezetett fel a felső szintre. A falemezek halkan kopogtak cipőm alatt. Felértem.
Már ott várt rám.
Hátul ült, távol a lámpa fényétől, szürke teagőzbe burkolózva. Komótosan odabaktattam hozzá, leültem, biccentettem neki.
Hátradőlt a székben. Talán ezzel jelezte: tudja, hogy itt vagyok.
Amint elhelyezkedtem, barna hajú pincérlány kérdezte, hogy mit hozhat.
– Egy skót karamellát és egy tejszínt kérek!
– Máris hozom! – mondta udvariasan, majd eltűnt.
Fejem ismét az alak felé fordult. Nem szólt semmit, még a szemét sem láttam sötét csuklyája miatt. Miért nem szól már?! Hiszen tudja, hogy miért nem tudtam aznap este fellépni, tudja, hogy miért nem működött az erősítő. Tudja, hogy ki kapcsolta ki az áramot. Tudja, hogy ki szakította el gitárom egyik húrját, s emiatt nem tudok normálisan zenélni. Pedig tárgyaltam egy kiadóval, s én mindent elmondtam nekik. Kérdezték, hogy hány műdaléneklési versenyt nyertem már. Azt válaszoltam, hogy három versenyen indultam, de egyiket se tudtam megnyerni.
Ez nem is volt olyan régen, talán két hete, hogy elmondtam ezt a kiadónak. Eddigi utolsó kérdésük az volt, hogy vannak-e már óriásplakátjaim. Mondtam, hogy nincsenek. Pedig akartam műdalversenyt nyerni, de a csuklyás alak is ott volt, s műdalverseny nélkül nem tehetek ki óriásplakátot.
Azóta nem hívtak.
Kezem hirtelen zsebembe téved. A pisztoly csövének hidege dermesztően fut végig testemen. A tárban egy töltény van. Valamelyikünknek elég lesz.
A fojtogató csöndet csengő kacagás szakítja meg. Hátranézek, s a mögöttem lévő asztalhoz ismerős fiatalok ülnek le: a kislányom és a legjobb barátnője, illetve a távoli rokonom.
Visszafordulok, s az alak szemébe nézek. Kaján mosoly fut végig arcán. Tudom, ha elvenné fekete kezét szája elől, röhögése elérné fülemet. De nem engedi. Így hosszabb a szenvedés.
A pincérlány meghozza a teát, meg a tejszínt; leteszi elém, megköszönöm, majd elmegy. A tejszín vakítóan hat az asztalon, teám illata megcsapja orromat. Az alak kezében egy összegyűrt papíros tűnik fel. Egy kotta.
Előveszem lassan a revolverem. Ekkor a nevetés ismét felhangzik.
Rájöttem! A fickó nem fog szólni, mert akkor elveszítené előnyét. Ez az ő taktikája. Csak így tud engem megölni.
– Apu, nem akarsz hozzánk ülni?
Felállok, az asztalra dobom a revolvert. Nincs már szükségem rá. Ennél sokkal fontosabb dolgaim vannak! Veszem a teámat, a tejszínt, és átülök a mögöttem lévő asztalhoz, a lámpa alá.
Elmosolyodom, hiszen három nevető arc mosolya fogad. Azoké az arcoké, melyeket a legtöbbet szeretek látni.
Még utoljára hátrafordulok. Az alak már nincs ott, de a füst még jelzi.
Budapest, 1998. október 10.
George Pesgoe: Rohanás
Befordultam a főútra.
A busz éppen ekkor érkezett meg a megállóhoz. Elkezdtem szaladni, hiszen, ha nem érem el, elkésem.
Elszaladtam egy játszótér mellett, gyermekzsivajt hallottam, egy kis, piros trikójú fiúcska labdát gurigatott, mellette egy nagyobbacska kislány mászott fel a csúszda létrájára. A közelükben egy fehérköpenyes óvónéni intett nyugalomra két verekedő gyereket.
Futottam tovább, jobb kéz felől egy iskola padsoraiban csendesen figyelő kisiskolások hadát pillantottam meg. A tanítónéni lelkesen magyarázta a számvetés fortélyait. Egyik kisfiúcska nagy elánnal dőlt ki a padból, mikor rájött, hogy mennyi is kettő meg kettő.
Rohantam a busz felé, egyszer csak labdapattogást hallottam, velem egykorú fiúk rúgták a bőrt, közben hangosan kiáltozva, ki merre álljon. Gól esetén nagy üdvrivalgásban tört ki a csapat. Az iskolaudvar feletti emeletről egy magyarázó tanár hangja hallatszott, valami évszámokról, meg nagy tettekről beszélt, meg azt, hogy következő héten hétfőn dolgozatot fognak írni.
Száguldottam a busz felé, szinte már hallani véltem csöngője hangját, látni véltem indexlámpája villódzásait, de mást láttam. A zebrán ünneplőbe öltözött diákok meneteltek egymás vállát fogva, valami dalt énekelve: "Ó, gondolj, gondolj néha rám..."
Felbőgött a busz motorja, ha nem sietek, itt hagy. Vajon fel tudok-e rá szállni, vajon van-e még annyi energiám, hogy elérjem. Tudok-e ilyen gyorsan szaladni?
Budapest, 1999. május 10.